Az Autizmus és Neurodiverzitás Mélyreható Bemutatása és Támogatása

[zene] Na hát üdvözlünk mindenkit akkor itt a következő adásunkban.

Az a azt a az a kérés fogalmazódott meg, hogy hogy mondjunk pár gondolatot a az autikusról, a könyvünkről. Ez arra

gondoltuk, hogy most így a két adás közti átmenetként egy pár gondolatot elmondanánk, bár nincs itt minden

szerző. De már találkoztatok velük a korábbi adásokban.

Mit gondolsz Anna arról, hogy szerinted miért? [nevetés] Jó nehéz kérdés, de hogy mit gondolsz arról, hogy hogy kinek

és miért lehet jó az autikus? Kinek javasoljuk? >> Hát igazából

igazából mindenkinek, aki bármilyen szempontból nyitott arra, hogy hogy egy ilyen viszonylag újszerű

perspektívával találkozzon a neurodevelopmentális állapotokkal kapcsolatban.

Szerintem nagyon hasznos lehet ez olyan szülőknek, akár akik a gyerekük kapcsán kezdtek el a saját

autisztikus működésükkel, vonásaikkal foglalkozni. Hasznos lehet szerintem pedagógusoknak,

akik hát egyre gyakrabban futnak mondjuk össze olyan gyerkőcökkel, akiknek van már diagnózisa.

De hasznos lehet olyan útkereső felnőtteknek, akik akik régóta gondolkoznak már azon, hogy mondjuk

bizonyos szempontból közösséget vagy közös élményvilágot észlelnek akár diagnosztizált

autista ismerősökkel, barátokkal. És igazából talán szakembereknek is merem ajánlani,

mert igyekeztünk tudományos igényességgel és sokféle nézőpontból körüljárni ezt a témát.

A neuroaffirmatív szemlélet azt gondolom, hogy Magyarországon még nem egy nagyon széles

>> széles körben elterjedt keretrendszer. Még amúgy nem tudom, nyugaton mondjuk már ez

>> ez így egy ilyen létező fogalom. itthon szerintem még annyira nem honosult meg, vagy hát tehát bizonyos folyamatban van,

igen, de bizonyos részei vagy elemei nyilván benne vannak már a gyakorlatban régóta, de az, hogy ez így összességében

hogy néz ki, mint gondolkodási keretrendszer, az szerintem még úgy nem volt.

>> Igen. Az azt gondoljuk, hogy azok nagyon sok embernek javasoljuk, és nem csak annak, aki aki Neurodivás. Azt gondolom,

hogy mind társadalmi, mind idegrendszeri szempontból sok érdekességet tartogathat ez a könyv. És és különösen annak a

csapatnak, aki aki most így gondolkozik a saját érintettségén, gondolkozik azon, hogy esetleg elmenjen a diagnosztikára,

vagy ne, javasolnánk azt, hogy lehet, hogy első körben, hogyha elolvassa a könyvet és megnézi azt, hogy mi az, ami

ebből neki ismerős, nem csak leírtuk, hanem nagyon sok autista embert megkértünk arra, hogy ők is írják le a

saját élményeiket, tehát ezeket is megtalálhatjátok benne. És lehet, hogy lesz ami ismerős lesz, lehet, hogy lesz,

ami segít abban, hogy így könnyebben tudjatok tájékozódni a saját kis kis út vagy a kis belső térképetekben.

Ez a a is szerettük volna ezt a könyvet megírni, azért volt ez nekünk fontos, mt amikor valaki azt kérdezi, hogy mi az

autizmus, akkor az a tapasztalatunk, hogy nagyon nehéz nagyon nehéz erre röviden válaszolni. És azt hiszem, hogy

a legrövidebb válaszunk az ez a 600 oldal lett erre a kérdésre. És azt gondolom, hogy mindenki profitálhat

abból, hogyha jobban megérti a idegrendszeri sokszínűséget. >> Igen. Meg szóval még itt az előző

adásban felmerült a felnőtt diagnosztikával kapcsolatban az a az a kérdés, hogy tehát mikor szükséges az

orvosi diagnózis, mikor kell ennek egy ilyen hivatalos procedúrává válnia. És egy picit arra szeretnék kitérni, hogy

habár az önismereti jellegű diagnosztika az egy tök jogos igény, azt gondolom, a kliensek részéről, hogy szeretné magát

jobban érteni az ember, nem kell ehhez súlyos mentális zavarral küzdeni, csak simán egy érdeklődés meg egy nem tudom,

tehát önismereti fókusz. addig azért az állami ellátásban, habár vannak már és egyre több hely,

ahol tök alapos, komplex és nagyon magas szakmai színvonalú diagnosztika elérhető, azért ez még még

még így köszönő viszonyban sincs a a kapacitása ennek azzal, a mekkora igénnyel találkozik mondjuk a tehát

számszerűleg az ellátási rendszer. Szóval, hogy egy picit célunk talán azt mondhatom

ezzel a könyvvel, hogy olyan emberek számára is elérhető legyen ez a tudás, akik nem feltétlenül kell, hogy egy

orvosi pecséttel ellátott dokumentumot készhez kapjanak ahhoz, hogy praktikus saját működésükre vonatkozó dolgokat

megértsenek, meg be tudjanak építeni mondjuk a mindennapokba.

Szóval itt a visszatérve erre a Nature cikkre, amit a Zsófi az előző adásban említett a fenotípusokról,

azt gondoljuk, hogy van egy jó része a felnőtteknek, aki aki egy viszonylag autonóm, funkcionáló életvezetéssel bír,

és akikben önismereti jelleggel vagy mondjuk gyerekük kapcsán merül fel ez a kérdés. És és én azt gondolom, hogy

felesleges nekik például több évig akár egy kivizsgálásra várni, vagy több 100000 Ftot magánellátásban kifizetni

erre, merthogy tehát ez a broad óti phenotype, ez a tehát ez a BAPnak rövidített széles Igen, igen, igen. Ez

ez pontosan annak a szabadságát adja szerintem meg, hogy amikre vonás szinten magadra ismersz és

és tudod ezt így hova tenni, hogy ez miért van, és tehát át tudod egy picit keretezni a hétköznapi működésedet, a

saját magad felé irányuló elvárásokat, a társas elvárásokat, tehát valahogyan be tudod ezt építeni ebbe a fajta

narratívába. azt, hogy mi van, ha ezek egyébként autizmusvonások bennem, és

tehát ebből itt fel tudsz építeni valamit, ami ami hasznos egy teljesen átlagos hétköznapodon,

akkor én azt gondolom, hogy már így nyert ügye van az illetőnek, merthogy tehát nem nem lesz attól könnyebb

feltétlenül, hogy lesz erről egy papír. Nyilván más kérdés, hogyha támogatási

lehetőségeket akar az illető tehát hivatalos úton is megszerezni, vagy az is tök más kérdés, hogyha súlyos

másodlagos zavarok vannak, amiket amúgy is kezelni kell. Szóval, hogy nem elkenni akarom ezt a dolgot, hogy hogy

jó funkcionáló felnőtteknek akkor nincs szükségük diagnózisra. Ez azért nem ennyire egyszerű, de azt gondolom, hogy

van egy olyan csoport, akinek egyébként orvosi szempontból tényleg nincsen szüksége diagnózisra ahhoz, hogy

közelebb kerüljön magához. Igen, és ha jól értem, te, mint aki egy pszichiátrián dolgozó orvos, az is

szándékod, hogy egy picit kvázi tehermentesítsd a rendszert, hiszen látod belülről azt, hogy hogy mennyire

kevés kevés szakorvos van, kevés kevés pszichiáter van, és és az ő munkaidejüket teljes időben kitölti a

súlyos mentális zavarokkal küzdő embereknek a támogatásai segítsége, és hogy egyelőre sajnos úgy tűnik, nincsen

az állami rendszernek kapacitása arra, hogy olyan igényességgel elvégezzenek autizmus és ADHD kivizsgálást, amire

amúgy igénye lenne a a klienseknek, aki ebben gondolkozik. E inkább úgy mondanám, hogy tehát

nagyon igényes, ellátás igénybe vehető, meg nagyon tényleg komplex és magas színvonalú diagnosztika már egy csomó

helyen. viszont viszont én azt gondolom, hogy ezt fenn kell tartani ennek a lehetőségét olyan

embereknek, akik már nagyon-nagyon súlyos egyéb tehát másodlagos zavarokkal fordulnak amúgy a pszichiátriai

ellátáshoz, mert azért én azt gondolom, hogy egyébként az így a ritkább eset, sőt ha létezik egyáltalán, hogy valaki

ja jól érzem magam, csak kíváncsi vagyok, hogy autista vagyok-e, úgyhogy most befekszem a nem tudom melyik

pszichiátriára. Szóval, hogy ez így ezzel így nem nagyon találkozom. De hogy de hogy igazából tehát szerintem

ezt fontos lehet külön választani, hogy hogy habár elérhető állami is el ilyen ellátás, nem biztos, hogy mindenkinek

erre van szüksége. És magánban egyébként nyilván ott is elérhető már egy csomó helyen, de nem biztos, hogy ezért több

100000 Ft-ot feltétlenül ki kell fizetni. teljesen nyugodtan és teljesen biztonságos módon át lehet akár ez

alapján, a könyv alapján gondolni azt, hogy mi a helyzet. Ha van ebben egy segítő szakember, akár pszichológus,

akivel ezt így végigvihetjük, vagy egy olyan barát, aki hasonlókon ment mondjuk már keresztül, vagy aki szintén olvasta,

akkor tök jól lehet ezt így átbeszélni, meg meg feldolgozni, meg az irodalom, amit leírtunk benne, az is tehát, hogy

az irodalmi jegyzékben is lehet tovább tájékozódni, és nem biztos, hogy hogy hozzáadna az életminőséghez az, hogyha

erről lenne egy lepecsételt BNO kód. ellátott papírja az illetőnek. >> Igen. És azt is mellétenném, hogy mind a

klinikai tapasztalatainkból, mind a kutatásokból látjuk, hogy amúgy azok az emberek, akik súlyos pszichiátriai

zavarokkal élnek együtt, akárben fekszenek ezeken a rehabilitációs osztályokon, nagyon magas arányban

neurodivergens emberek. Tehát van olyan kutatása, amiben azt látjuk, hogy egy pszicháter vagy akut pszichiátriai

osztályon megnézték az autisztikus vonások számát, és körülbelül a benfekvés betegek 90%-ánál magas

autisztikus vonásokat találtak, ami >> fontos azért ezt hangsúlyozni, hogy ezek nem magyar

>> ezek nem magyar kuttatások. Igen. És szóval, hogy amikor azt mondjuk, hogy nem mindenkinek van biztosan szüksége

arra, hogy diagnózist kapjon, azt is fontos, hogy melléjuk, hogy azért általában, és nem mindenki, de hogy

általában nagyobb arányban azok az emberek, akik nagyon nagyon nagyon tudnak szenvedni pszichiátriai

nehézségektől vagy nagyon súlyos érzelemszabályozási nehézségektől, nem ritkán neurodivergens emberek, és és

szükség lenne arra, hogy a hogy Magyarországon az állami rendszerben is többet vagy gyakrabban felmerüljön ez a

diagnosztikus orán. >> Meg az a az érdekesség még szerintem, hogy hogy egy akut pszichiátriai

osztálytól én azt gondolom, hogy nem is nagyon várható az el, hogy mondjuk egy kéthetes gyógyszerbeállítós periódus

során feltétlenül valakit kivizsgáljanak, aki márhogy autizmus szempontból, akinek egyébként

tehát egy tényleg egy egy csokornyi másodlagos zavara meg traumája van. És hogy itt arra térnék vissza, hogy ez

most nyilván ezek a magyar ez a magyar valóság gyakorlatilag, hogy hogy igazából csomószor az van, hogy

hogy egy picit ilyen tűzoltójelleggel próbáljuk a legfunkciókárosítóbb, aktuálisan leg

égetőbb problémát valamilyen szinten megoldani. És mondjuk pont az autizmus az lehet akár egy olyan dolog is, amire

érdemes visszatérni. Ö akkor, hogyha valaki már egy picit tehát a gödör legmélyéről ö kikerült abból a tehát

akár hangulat zavarból, vagy akár súlyos szorongásból, merthogy egyébként könnyebb reflektálni a az

élettörténetre, a a hosszmetszeti képre, ha nem egy ilyen teljesen beszűkült és funkcióvesztett állapotban van az

illető. Szóval, hogy én egy picit azt érzem, hogy hogy nincsen még olyan jellegű tér a magyar pszichiátriai

ellátáson belül, ahol ahol ez a fajta szubklinikus utógondozás jellegű, hosszmetszeti

életútfeltárás jellegű intenzív ráfordítást igénylő terület belefér ebbe, merthogy

tehát olyan olyan aránytalan a az ellátott betegek és az ellátó személyzetnek az aránya, hogy hogy hogy

sajnos azt tudom mondani, hogy hogy értem a kollégákat akkor, amikor felmerül ez, és mégsem ez van fókuszban,

mert mert egyszerűen tehát ez a realitásunk. Igen. Igen. És mi abban szeretnénk segíteni mindezzel a

podcasttel, mind a könyvvel, hogy hogy akinek ez ismerős, az magára ismerhessen. És

és pontosan azért, amiért azt látjuk és gondoljuk, hogy a a az autizmus, az ADHD akár az identitásunknak egy nagyon

fontos építőköve vagy nagyon fontos részévé is válhat, ezért azt is gondoljuk, hogy hogy mindenkinek megvan

a maga, tehát megvan a jogosultsága arra, hogy azt mondja, hogy nekem ez ismerős, nekem ez a működés ez ismerős,

nekem nekem vannak autisztikus vonásaim, vagy én autista vagyok, vagy én neurodivergens vagyok. Szeretnénk azt,

hogy hogy így hogy hogy akik ezt hallgatjátok és érezzétek azt, hogy ezt megtehetitek, hogy ezt magatokról

állítjátok, hogy hogy ezt gondolkoztok erről. És a >> sem baj, hogyha ezt nem 100%-ban

állítjátok. Az sem baj, hogyha van bennetek némi bizonytalanság, és azt mondjátok, hogy hát valószínűleg

valószínűleg érintett vagyok. Teljesen rendben van. Az egyetlen dolog, ami számít, az az, hogy tehát akkor tudjuk,

hogy ez a könyv jó kezekben van, hogyha elolvassa valaki, és azt mondja, hogy na most egy centivel közelebb kerültem

magamhoz, egy icipicit jobban értem, hogy mi történik, egy kicsit jobban értem, hogy körülöttem mi történik, kic

>> és kicsit és és kicsit jobban el tudom fogadni azt, ahogy működö. Igen, igen, igen,

>> igen. Arra gondoltam ann, hogy sokszor azt a azt az igényt hallom hallgatóktól, meg hogy azt azt a

visszajelzést, hogy hogy olyan jó lenne több ilyen ilyen konkrét sajátosságot megragadni, hogy mégis mi az, ami

mondjuk, amikor mi itt a a mindennapi életünkben találkozunk emberekkel, mientén tud felmerülni bennünk az, hogy

lehet, hogy ő lehet, hogy ő neurodivergens működésű, lehet, hogy ő autista, lehet, hogy ADHD és hogy

megpróbálunk összeszedni néhány és teljességigénye nélkül természetesen csak néhány olyan sajátosságot,

Gondolok ilyenre például, mint a nagyon sok autista jellemző a a monologizáló kommunikációs stílus, tehát az a fajta

kommunikációs stílus. És erről is szuperkultatársak vannak. Nagyon izgi amúgy, hogy amíg a neurotipikus emberek

úgy beszélgetnek egymással, hogy általában ilyen egy, két-három perces etapokban váltanak a a beszélgetés

során, az autista emberek szeretik azt, amikor ilyen jó hosszú, akár 10-15 perces egybe függő monolokban mondhatják

el azt, amit gondolnak. Az az sokkal kényelmesebb és és lényegre törőbb tud lenni. Tehát néha néha a kommunikációs

stílusban látjuk ezeket a sajátosságokat. Ez az első, ami eszembe jutott.

>> Ühüm. Neked mi? Nekem például a a nonverbalitás az ami ami sokszor tök szembetű, és nyilván ezt már így fedheti

egy csomó maszkolás, meg egy csomó ilyen tehát ilyen megfelelési társash helyzetnek való megfelelési kísérlet, de

hogy nagyon sokszor van egyfajta tehát tehát látványosan az, hogy [nevetés] hogy nem nem a szokványos működése

ennek, hanem akár egy picit hosszabb ideig tart szemkontaktust az illető, ami >> kifejezetten kelletten kerüli. Igen.

>> Sokaknál nem. Tehát, hogy a az ugrott be nekem, hogy nagyon szeretem azt a feladatot megcsinálni csoportokon, amit

úgy hívunk, hogy ilyen használati útmutató, hogy hogy mi az a mi az, amit szeretnék elmondani magamról a

többieknek, mert szeretném, hogy tudják, és ne értsék félre, hogy hogy ne értsék félre bennem ezt a sajátosságot. És

nagyon sokan elmondják azt, hogy hogy kérlek vegyétek figyelembe, hogy ami az arcomon van, az az nem az, ami belül

történik, hogy hogy hogy kívülről én lehet, hogy flegmának tűnök, vagy vagy olyannak, aki unt vagy akit nem érdekel,

vagy barátságtalannak, és közben nagyon szeretnék kapcsolódni, és nagyon érdekel, és hogy nem nem az látszik az

arcomon, mint ami ami belül történik. számtalan ilyen ismerősöm van egyébként nekem is, aki

tehát erről számolt be, hogy a az élete nagy részében [nevetés] azzal küzdött, hogy vagy a tanárai

gondolták egy ilyen flegma embernek, és folyamatosan olyan konfliktusokba keveredett, amit így igazából ő nem

értette, hogy hogy ennek eznek most így mi az alapja. Ő csak ül és néz ki a fejéből órán. vagy az ismerősei, barátai

számoltak be arról, hogy egy csomó ideig nem mertek hozzászólni, [nevetés] merthogy annyira tehát annyira azt

észtelték az arcán, hogy teljesen érdektelen és közönös, holott egy elképesztően szorongó és megfelelni

vágyó valakiről van szó. közelében nincs annak, hogy egy ilyen, nem tudom másokat lenéző és nem tudom milyen működésű

valaki lenne. Ami még eszembe jutott itt, hogy hogy annak a kettősségét látjuk még gyakran, hogy amíg mondjuk

egy autista barátunkkal egy kétszemélyes helyzetben beszélgetünk ö tehát, hogy könnyen megy ez a ez a kölcsönös

beszélgetés és aztán bekerülünk akár együtt egy nagyobb társashelyzetbe, akár annyi, hogy be kell menni egy boltba,

vagy be kell kéreckedni, pisilni egy hotelbe, vagy vagy egy házi buli. Tehát valami olyan helyzet, ahol ahol ahol már

így érteni kéne ezeket a nagyon bonyolult társaszabályokat, akkor >> meg észlelni. Szóval, hogy nem csak

érteni, hanem egyszerre követni azt a párhuzamosan zajló négy-ötféle csatornán és témában

működő, meg ilyen rejtett elemekkel teli párbeszédeket, ahol ahol az illető mondjuk már van annyira okos, hogy

tudja, hogyha az egyikből lecsatlakozik, akkor ott és csak mondjuk félfüllel hallgatja, akkor már ott így ilyen

súlyos dolgokról le tud maradni, ami lehet, hogy éppen csak ahhoz elég, hogy következőre, amikor ő megpróbál

becsatlakozni, akkor valami ami tehát kimond valami olyat, amiről abszolút nem szeretné senki, hogy kimondja, és akkor

vagy egy ilyen néma csend, vagy egy ilyen hahotázásban tör ki a társaság, és akkor nyilván egy ponton jogosan

érezheti azt, hogy na jó, jobb lett volna, ha csendben maradok. Tehát ez a fajta

>> Igen, ez a fajta ilyen social awkwardness ez a magyarul, amikor ilyen >> ilyen sok sokan kellemetlenül érzik

magukat szociális helyzetekben, mert mert nem egyértelmű, hogy mikor mondjam, mit mondjam, hogy mondjam. S sokan

beszámolnak arról. Pont pár napja egy szuperposztot olvastunk egy valakitől, aki a könyvünkről írt, és és

ő írt nekünk arról, vagy hát nem nekünk, de nekem nagyon jól esett olvasni. Ő ő írt arról, hogy milyen nehéz volt neki

mindig az, hogy az emberek, amikor ő beszél, mindig valamiféle implicit ö nem is tudom, valamilyen

>> mögöttes gondolatot >> Igen, igen. Valamilyen mögöttes tul gondolatot tulajdonítanak, és és mindig

valami többet látnak bele abban, amit mond. Pedig ő csak azt mondja, amit gondol. Ő ő őszintén azt mondja ki, amit

gondol. És mindig azt gondolják az emberek, hogy most akkor ő vagy viccel, vagy ironizál, vagy nem is arra gondolt,

és hogy nagyon sok autista ember megéli ezt, hogy így hogy mivel a közös szociális valóságunk tele van iratlan

szabályokkal, tele van mindenféle olyan olyan normával és olyan m >> csendes következtetéssel. Igen, igen. Am

amikről nem beszélünk, és és ezek amik nehezebben hozzáférhetők autista emberek számára, és sokan ezért is

hát vagy izolálódnak, vagy alakul ki egy erős szociális szorongás, és kerülik el ezeket a helyzeteket, és vagy keresnek

olyan közösségeket, amik amúgy nagyon sokszor neurodivergens közösségek, egy jó DND klub, egy jó falmászó közösség,

nem is tudom mi lehet. >> Túracsoportok. >> Túra túracsoportok. Igen, a túrázás is

klasszikusan ilyen, tehát hogy olyan csoportokat, ahol ahol ahol valahogy a a közös normarendszer az más, mint a nagy

társadalmi normarendszer, mert mert ott valahogy úgy >> hát a közös nyelv egy picit jobban

hozzáférhető, ami még nekem eszembe jut, hogy az ilyen legváratlanabb helyzetbe az ilyen konkretizáló

működés, és hogy ez nagyon érdekes, mertogy egyáltalán nem kell hozzá nyolc éves matek guru autista kisfiúnak lenni,

hogy az ember a legváratlanabb helyzetekbe egy-egy jól irányzott konkretizációval

igazából ilyen teljes zavart keltsen a fejekbe maga körül. És hogy nagyon érdekes helyzetek ezek olyenkor, hogy

egyszerűen mire így így így megtalálja a két fél, hogy akkor most itt pontosan ki mire gondolt, vagy hogy most ez itt hogy

jön ide egyáltalán, merthogy tehát az autista ember számára annyira annyira tehát kontextusvesztett az a

beszélgetés, hogy amikor bekonkretizál mondjuk egy dolgot, akkor akkor a többi résztvevő számára akkor esik le, hogy

hogy hát ez teljesen ez abszolút nem illik ebbe a kontextusba. most itt miről van szó, és hogy közben a másik ember,

az autista, az végigebben van, hogy hogy most itt miről van szó tulajdonképpen. És hogy egy-egy ilyen tehát egy-egy

párbeszédnek szerintem így ez ez így a csúcsa néha, amikor amikor ez így tényleg így így így napvilágot lát egy

egy ilyen elszólás. És és sokszor az van, hogy én én akkor akkor értem meg mondjuk akár egy páciensemmel

kapcsolatban is, hogy hogy itt nagyon nagyon alaposan el kell magyaráznam meta jelleggel azt, hogy most itt mit miért

mondok. És sokszor észreveszem ezt mondjuk kollégákon. Nyilván most ezt így név nélkül meg így

nem nincs is a fejemben egy specifikus ember, csak inkább a jelenség, hogy hogy nem nem feltétlenül beszélik ezt a

nyelvet, mert hogy nem szóval, hogy nem nem dolgoztak mondjuk együtt ennyit

ilyen működésű emberekkel, és hogy és hogy egy ilyen kicsit ilyen külön tolmácszerep kell néha ahhoz, hogy hogy

itt most akkor így >> világossá tegyük mindenki számára, hogy miről beszélünk. Pontosan.

>> Igen. Igen. M nagyon hosszan belemehetnénk ezekbe a társas szociális kommunikáció sajátosságokba. Most direkt

ugrok egy másik témára, hogy minél többet érintsünk. A ami most még eszembe jutott, az a az a szenzoros

reaktivitásnak a sajátosságai, ami ami hosszú órákon keresztül tudnánk mondani a példákat. Itt van az, hogy

tágabb értelemben akár az öltözködés, tehát az, hogy sőt most már egy kicsit összekötöm itt a szenzoros reaktivitást

azzal, ami így a a kiszámíthatósághoz, bizonyossághoz való ragaszkodás, hogy mondjuk csak egy bizonyos pulcsit vagy

egy bizonyos cipőt hord, mert az ami pont jó és pont kényelmes, és akkor megveszi előre a hundenben ugyanazt a

fekete pólót 10 évre, és akkor vesz belőle, nem tudom 30-at, és akkor azt azt cserélgeti, mert az ami így neki

szenzorosan így kényelmes És és kellemes. Azt hiszem, hogy egy nagyon közös élmény a neurodivergens

közösségekben az, hogy Ja, és egy olyan kedves élményem volt erről tegnap, amikor a képzést tartottam, és több

neurodivergens kollégával álltunk kint, és beszélgettünk a a nem tudom milyen utcában, mert nem tudom

az utcaneveket, de lényeg az, hogy ott álltunk, beszélgettünk, elment mellettünk a villamos és minden

egyszerre így befogtuk a fülünket. És ugye ez egy olyan dolog, ami azért azt hiszem a klasszikus normarendszerben

szokatlannak minősül, és olyan szép volt megélni ebben a neuroaffirmatív közegben, hogy senkinek nem volt furcsa,

hogy mindannyiunknak, főleg ott már így délutánra már így nagyon nagyon hangos volt az utca és és hogy így megterhelőek

voltak ezek az ingerek. Igen, szenzorosság kapcsán még van eszedbe jutem még még az étkezés az egy tök

fontos dolog, hogy pici gyerekeknél is nagyon gyakori az úgynevezett válogatóság,

ami egészen szélsőséges, tehát akár evészvart kimerítő szélsőségekig juthat, de hogy nem

kevésbé válogatósak sokszor a felnőttek sem, szóval még mindig tehát az egyik kedvenc példám egy olyan ismerősömről,

aki úgy nyilat hogy ez a napja ez ez úgy ahogy van el van cseszve, merthogy a szalámit egy kicsit vastagabbra vágták

ma a boltban, mint [nevetés] egyébként azt megszokta. És ez tehát ez már elég volt ahhoz a fajta ingerültséghez,

[nevetés] az alaphangulathoz. És nyilván attól még ez egy lehetett akár egy szép nap is, csak hogy megadja azt a fajta

>> fokozott izomfeszülést, amikor az ember egy ilyen egyébként kiszámítható dologban is valami meglepetéssel

szembesül, de mondjuk >> nagyon sokan azért nem szívesen esznek húsokat, vagy akár gyümölcsök

zöldségeket, de most a húsok példánál maradnék, merthogy merthogy az ott az nem tehát a a predikcióim azok nem

pontosak, hiszen bármikor lehet egy kis én, egy kis rágósabb rész, és és hogy nem lehet ezt előre tudni, és sokkal

biztonságosabb mindig ugyanazt a chicken megszet venni mondjuk a maiből, vagy ugyanazt a vajas kiflit enni, mert az az

mindig ugyanolyan és és nem érnek meglepetések. M nagyon sok szenzoros példát tudnánk

mondani. Áttérnék viszont a szorosan kapcsolódó témára, ami a hát úgy is nevezhetnénk, hogy egy ilyen affektív

reaktivitás, és ennek egy ilyen, hogy úgy is mondjam, magasabb szintű készségterülete az, ami az

érzelemszabályozás. Azért szeretném behozni ezt a témát, mert mert neurodivergens embereknél

látjuk azt nagyon nem mindenkinél, nagyon sokaknál látjuk azt, hogy van egy fokozott érzékenység arra, ahogy

hm ahogy ahogy az érzelmeket megélik, amennyire mélyre mennek érzelmek, és majd az Anna mindjárt segít nekem abban,

hogy ezt szépen definiáljuk. Csak arra szeretnék mondani egy példát, amit sokan megfogalmaznak érzelmi

fertőzöttségként, vagy vagy érzelmek átad átragadásaként, hogy hogy azt meg élik, hogy hogy így minden érzés, amit

így mellettem az emberek éreznek, azt így én is nagyon mélyen érzem, és hogy nekem is nagyon tud fájni az, amikor és

nem is kell, hogy egy másik ember legyen, akár az, amit a filmben látok, vagy én magam be tudok attól könnyezni,

amikor azt látom, hogy valaki átadja a helyét egy öreg néninek a villamoson, mert hogy annyira meghatt és

ugyanennyire megtudhatni az, ami amikor mondjuk egy buszra nem száll föl senki, és ott szomorúan nyitja és csukja a kis

ajtaját, merthogy és akkor így meg tudom nagyon sajnálni, és hogy ez a fajta ilyen affektív reaktivitás és az ezzel

járó minden nehézség és erősség sokszor jellemző autista és ADHD-s emberekre. Te hogyan tudnád megfogni ezt a jelenséget,

amiről most magyarázni próbálok? Hát én csak kiegészíteni tudnám, hogy ennek azért én azt gondolom, hogy van egyfajta

olyan jellegű szociális komponense, hogy autista gyerkőcként talán még kiszolgáltatottabbak

vagyunk, mondjuk így a a külvilágnak a működésére, visszajelzéseire, ö érzéseire, bármilyen szempontból az

oviba, akár az ovonéni milyen hangon szól hozzám. Mertogy az alapvető kiszámíthatóság

iránti igényünk, bejósolhatósági igényünk, az ugye ennek a kielégülése nagyban függ a társas környezetünkkel

való kölcsönhatásunktól. És hogy ö és hogy egy picit ö én arra térnék ki, hogy sokszor az van, hogy a

belső ingerek kárára, tehát a belső érzetek kárára, tehát például a nem tudom, érzem, hogy pisilnem kell, éhes

vagyok, fázik a lábam, elsibbadt a kezem. Ezeknek az észlelésének a kárára, én azt gondolom, legalábbis van egyfajta

nagyon-nagyon kiélezett figyelem a környezet információira, vagy a környezetből

kinyerhető információkra, és nyilván ez minél szélsőségesebb az, hogy mennyire nem teljesülnek az

egyénnek a bejósolhatóság iránti szükségletei, meg meg igényei, annál én azt gondolom, hogy hogy annál ö

szélsőségesebben tud ez jelen lenni. És egyébként ez picit összefügg az ilyen

trauma meg tehát ez az ilyen komplex traumás fejlődés ö iránnyal is. És nem gondolom,

hogy csak ebben az esetben lehet erről szó, de hogy az a fajta kitettség a környezeti szabályozásnak, amiben

mondjuk egy egy pici autista gyerek elkezd mondjuk egy zs zsivongó, nem tudom [nevetés] szó, de

hogy egy ilyen egy ilyen teljesen ilyen sikítozó, kiabáló, szaladgáló oviscsoportba, ahogy így oda így

bekerül. Az én el tudom képzelni azt, hogy hogy nagyon-nagyon fontos lesz neki az, hogy

hogy nem tudom honnan milyen érzelmi input érkezik, hogy vajon lesz-e, aki egyáltalán így észreveszi azt mondjuk,

hogy ő hogy van ott ebben a káoszban? Lesz-e, aki kézen fogja és elvezeti a nyugi sarokba egy picit, vagy leül vele

rajzolgatni, vagy nem tudom, a kedvenc plüssét simogatni együtt? És hogy én azt gondolom, hogy hogy van egy ilyen

komponense ennek az affektív reaktivitásnak, hogy hogy egyszerűen fokozott támaszkeresés, fokozott érzelmi

támaszkeresés >> és fokozott kitettsége ezeknek az ingereknek. Igen.

>> Igen. Tehát hogyha most egy ilyen egyfajta ilyen hangulattérképen jelölnénk azt, ahogyan változik így az

érzelmi hangulati állapotunk a nap során, azt látnánk, hogy nagyon sok diivergens embernek ezek a másnak kisebb

változások kifejezetten nagy hurkokat jelentenek, hogy hogy sokkal erősebben hat, ami ami kívülről történik. És ez

az, amit nem látunk. Amit viszont látunk, az az nagyon sokszor az, ami a az érzelemszabályozásnak a a

viselkedéses stratégiái. Nagyon nagyon sok olyan sajátosság van itt, amit a össze is kötünk az autizmussal, mármint

egy köztudat össze is köt az autizmussal, hiszen tudjuk, hogy nagyon sok ideig az emberek fejében az

autizmusról egy asztal alá bebújó, fülét befogó, gyülöng élő, sikítozó kisfiú képe jelent meg. És hogy itt is

valójában mi történik? Az történik, hogy ott volt ez a gyerek, aki nagyon túltelítődött mindenféle, akár

szenzoros, akár érzelmi, akár szociális ingerekkel, és keres valamilyen eszközt arra, és ez már az érzelemszabályozás,

hogy keres valamilyen eszközt arra, hogy hogy ezt a rengeteg belső hát predikciós hibát, ezt a túl ingereltséget

lecsökkentse, és azáltal, hogy befogja a fülét, és legalább a hangingereket lecsökkenti, elbújik, és nem látják

mások, és nem kell reagálni a másokra és és mindeközben mondjuk dülöngél, amiről tudjuk, hogy bármilyen Ilyen olyan nem

csinálom, mert biztos a mikrofonnak nem tesz jót, hogyha bemutatom, de hogy hogy bármilyen repetitív ismétlődő mozgás az

az idegrendszerünket nyugtatja, a szabályoz minket, és hogy ebben az esetben is látunk egy

érzelemszabályozást és és nem talán nem mindig gondolunk bele, hogy mi történik mögötte. Igen. És hogy ez a sztereotíp

mozgásokkal való önnyugtatás, ez egyáltalán nem csak az autista gyerekek, felnőttek sajátja, hanem egy tehát egy

olyan magas ingeráradatban, ahol az illető nagyon-nagyon kevés kontrollt érez mondjuk afelett, hogy hogy mennyit

engedhet be, vagy mennyit tud beengedni ezekből az ingerekből, és hogyan tudja szabályozni az azoktól való távolságot

vagy közelséget. Akkor én azt gondolom, hogy hogy tehát a szubjektív énhatékonyságnak vagy kontrollérzetnek a

a csökkenése és tartósan ez a kitettség élmény. Ez tehát most szélsőséges példa, de súlyosan traumatizált

gyerekeknél is láthatunk repetitív sztereotíp, tehát önmagukat, nem tudom, vakargató

vagy össze-visszaölöngélő gyerkőcöket, és hogy >> tehát szerintem érdemes egy picit ilyen

szempontból is azt végiggondolni, hogy hogy miért használja ezt az önnyugtatást. Mondjuk egy teljesen

átlagos ovis hétköznapi délutánon xy kisfiú vagy kislány, vagy miért nem tudom így megy haza a munkahelyéről XY a

villamoson? Most nem feltétlenül a jaktálásra gondolok, de akár arra, hogy hogy valamit

>> akár véresre kaparja a körmé, >> akár igen, akár ez ez nagyon tipikus ez az ez az önvakargatás, öncsípkedés

ezek az ilyen ismétlődő olyan testi ön ingerlések, ami ami valahogyan egy ritmust ad, így leföldeli gyakorlatilag

azt a fajta elárasztottságélményt, amit egy teljesen átlagos hétköznap gyakorlatilag ki tud váltani.

>> Igen. És és az sem az sem véletlen, hogy nagyon sok olyan h akár tánckör, zenekör, terápiás kör,

tehát nagyon sok olyan olyan helyen találkozhatunk neurodivergens felnőttekkel, amik amik olyan adaptív

stratégiákat tesznek lehetővé, ami az értelemszabályozásra szolgál. Tehát azt gondolom, hogy nagyon sok olyan felnőtt,

aki aki elkerül ilyen nonverbális terápiás körökbe, művészetterápiás körökbe, táncerápiás körökbe, nem is

kell, hogy terápiás legyen, ugyanazzal a céllal teszi, hogy hogy érzi ezt a belső káoszt, és és hogy szeretné valahogy

szabályozni magát, és ezeket az eszközöket találja meg. azért szerettük volna behozni ezt a

témát kicsit visszakanyarodva az alapgondolathoz, merthogy amit kívül a viselkedésben látunk, az nagyon sokszor

a az érzelemszabályozásnak a különböző stratégiái, és ez tűnhet furcsának a kívülálló számára. tűnhet furcsának,

amikor a kolléga felpattan és és elrohan a fülét befogva, vagy vagy amikor

egész nap a lóban, vagy valamiféle ilyen zajszűrő fülesben van azért, hogy hogy szűri az ingereket és ezzel szabályozza

saját magát, és tűnhet még ha nem is furcsának, talán ilyen kifejezetten ilyen averzívnek vagy ilyen nagyon

nehéznek, az is, amikor meg ugye az agressziónak a különböző formáját látjuk, ami ugyanúgy ez a ez a ez ez a

ez a sztorm Tehát ugyanúgy az történik, hogy itt van belül ez a nagy szabályozatlanság, nagy káosz, és hogy

és hogy akkor fog az kitörni. Lehet, hogy akkor amikor a a nem tudom, kutyámra kiabálok rá, vagy a páromra,

vagy az alkalmazottamra, valahol az valahol az ki fog jönni. És és tök jó, hogyha ilyenkor nem állunk meg a

viselkedés szintjén, és címkészézzük azt, hogy fú, hát ez nem oké, hanem elkezd meg. Nyilván nem oké, tehát ez

annak sem oké. nagyon sokszor aki aki az aktív félebben, tehát aki agresszíven

ráripakodik valakire, tehát nagyon sokszor utána ott van a maró bűntudat meg az önstorozás.

>> És nem oké nyilván annak se, aki ezt elviseli. A kérdés az az ugye, hogy hogy mit lehet tenni azért, hogy ez egy, hogy

ez ne történjen meg újra. És akkor ebben ebben van szerintem a neuroaffirmatív szemléletnek egy

nem tudom új perspektívája, hogy vagy nem csak arról van ilyenkor szó, hogy ennek az illetőnek akkor el kell mennie

ilyen dükkezelő dükkezelési tréningre. És még csak nem is biztos, hogy a kommunikációs

készségeivel van probléma, hanem az is lehet, hogy egy olyan multinál dolgozik, ahol a menedzsmentben nincs olyan ember,

aki aki bármilyen szinten is ért ahhoz, vagy tudja, hogy mit jelent egyáltalán neurodivergens

emberként egy vállalatnál dolgozni, és hogy tehát akár az, hogy mennyiféle feladatot, azt

milyen formában vannak-e esetleg írásos ö visszajelzések, vagy vagy szóban kap egy egyszerre ötféle helyről

információt, vannak-e kiszámítható ütemtervek, vagy örekednek-e egyáltalán bármiféle kiszámíthatóságra?

Van-e lehetőség arra, hogy hogy tehát saját energi szint meg aktivitás szín szerint

menedzselje vagy vagy ossza be az idejét valaki? Van-e lehetőség arra, hogy hogy egyszerre tényleg egy dologban el tudjon

mélyülni, és ne az legyen, hogy folyamatos kiszámíthatatlan feladatváltások

érkezzenek. És hogy szóval, hogy hogy egyáltalán nem mindegy, mert a ember ezekre tök másképp tud reagálni, mint b

ember. Tehát van akinek ez abszolút fekszik, meg szereti a pörgést, szereti, hogyha egyszerre sok minden történik.

Van, aki meg egyáltalán nem, aki azt érzi, hogy azért is meg kell küzdenie, hogy egyáltalán egy dologba el tudjon

mélyedni, és akkor lehet, hogy ő csinálja meg egyébként a legjobban az egész csapatból, hogyha engedik azt,

hogy ő ebben elmélyülten tudjon a saját tempója szerint működni. De ugye tehát ugye ezek ezek mind igénylik azt, hogy

legyen egyfajta tudás megnyitottság a másik fél részéről is. És nyilván hogyha egy ilyen hiper szuperül működő

környezetben az illetőnek még mindig a leg kézenfekvőbb megoldás az az, hogy dűrohama van, akkor ott ott azzal

dolgozni kell egyéni szinten. És nem mondom egyáltalán, hogy nem. Igen, nagyon nag bocsánat, nagyon nagyon

fontos a neuroaffirmatív támogatásban az, amit dialektikának nevezünk. És és itt én ezt most úgy fordítottam, amit

mondtál, Anna, hogy hogy az egyik kezünkkel, hogy is mondjam, simogatunk. Szóval az egyik kezünk a az elfogadás,

az, hogy értem, hogy miért működsz így, és igyekszem a környezetet úgy adaptálni, úgy változtatni, hogy neked

élhetőbb legyen. És a másik kezemmel meg kicsit tolom, ami azt jelenti az én fejemben, itt a készségfejlesztés, tehát

az, hogy segítek változni, elfogadás, változás és ennek az egyensúlyának a megtalálása nem a nem az az autista

ember lesz a hibás, amiért valahogy működik egy munkahelyen, és nem is a munkahelye lesz a hibás, amiért ő

valamiért valahogy ott működik. Itt a kettőnek a kontextusában, a közös kontextusában tudunk változásokat

keresni, és és ebben látunk mindig elcsúszást. Azt gondolom, hogy mindig valamelyik irányba elcsúszunk, vagy

arról van szó, hogy azt gondolja a személy, hogy hogy hogy itt mindenképpen a környezetnek

kéne alkalmazkodnia hozzá, és kialakul egyfajta ellenállás benne minden ember iránt, mert hogy miért nem tudnak hozzá

jobban alkalmazkodni és jobban érteni őt, és igaza van, és közben igaza van annak a környezetnek is, aki meg azt

érzi, hogy hogy lehet, hogy vannak olyan készségeid, és neurodivergens emberként én magam is

tudom magamról, hogy bőven vannak olyan készségeim, amikre ráfér a támogat atás ráfér a fejlesztés azt, hogy gyakoroljuk

az érzelemszabályozást, hogy gyakoroljuk a a ez egy nagyon fontos terület, a disstresslerancia, a a

stressztoleranciát, hogy az, hogy az élet nehézségeit elbírjuk, hogy bírjuk kibírjuk a feszültséget, az, hogy tudjuk

gyakorolni azt, hogy hogyan tudok a másikhoz úgy kapcsolódni, hogy nem hogy nem bántom, hogy figyelek az érzéseire.

Ezeket ezeket mindig lehet gyakorolni, és akkor tudjuk ezeket gyakorolni, hogyha egy biztonságos környezetben

vagyunk. Tehát a egyik kéz nincs a másik kéz nélkül. Igen. És hogy én egyébként sokszor látom azt talán így az egyik

ilyen legnehezebb elfog, tehát hogy a legnehezebben elfogadható

dologként így nagyon okos, ügyes, tehetséges autista klienseimnél, hogy olyan célokat lőnek be maguknak és

tartanak a végletekig ki ezek mellett, amik egyébként nagyon sok belső munkát, változást is igényelnének, és egy olyan

nagyon nagyon nyitott, kölcsönösen rugalmas környezetet, ami ami lehetővé teszi ezt a fajta változást, ami

érzékenyen reagál a változásra, saját maga is képes a változásra. És ennek a három dolognak valahogy a a libikókája

egyszerűen nem jön ki, és hogy ilyenkor jön akkor az, hogy vagy belsővé teszi az illető az el nem ért elvárásokat azzal,

hogy én képtelen vagyok erre, én vagyok a hibás, én vagyok a csőd, vagy kifelé tolja ennek az egésznek a felelősségét,

és azt mondja, hogy hát ilyen környezetben meg ilyen helyen igazából én sokkal többet érd érdemelnék, és ez

nincs nincs meg, és hogy itt igazából mindenki mást tehet erről, csak én nem és hogy igazából és

>> ezek ezek megférnek egymás mellett, azt hiszem >> és hogy igen, azt gondolom, hogy hogy

lehet egy olyan környezet, amitől az illető sokkal többet kellene, hogy kapjon, és közben lehet, hogy azt a

feladatot tényleg nem képes véghez vinni, és az is lehet, hogy az a cél, amit belőtt magának, az egy irreális

távlat a jelen pillanatnyi berendezkedésben. Arról lehet gondolkozni, hogy ez most itt

társadalmilag jó vagy rossz. Nyilván rossz. Sokkal jobb lenne, ha minden jó lenne, és sokkal jobb lenne, hogyha

hiperszuper támogatások és tehát jogos igényekre kapnának társadalmi változás szintű reakciókat ezek az emberek. De

hogy valahol a nap végén mégis csak ott tartunk, hogy abból főzünk, ami van, és hogy és hogy azt kell elfogadjuk nulla

pontnak, kiindulási pontnak, ami a valóságunk, ami az, hogy bizonyos feltételek mellett valamennyi ráhatásunk

van erre, hogy változtassunk a feltételeken, és valószínűleg több ráhatásunk van arra, hogy változtassunk

a saját gondolkodásunkon, hozzáállásunkon, céljainkon. És lehet, hogy lehet, hogy a

megoldás az nem az, hogy tovább pussoljuk, nyomjuk magunkat egy egyébként társadalmilag belénk nevelt

elvárásnak az irányába, hogy nekem ezt kell elérni, erre vagyok predesztinálva az ikumnál fogva mondjuk például

mondjuk, hogy oké, én ebbe elképesztően kimerültem az elmúlt 10 évben, én ezt tovább így nem szeretném csinálni,

elmegyek, nem tudom, egy olyan munkára, amit egyébként más körülmények között bizonyos szempontból méltatlannak

éreznék magamhoz, merthogy merthogy tehát, hogy >> erre van most szükségem nekem,

>> mert erre van szükségem. Ez ad biztonságot, ebből lesz egy anyagi stabilitásom, ebben tud regenerálódni az

idegrendszerem. Ez az, ami pillanatnyilag az én jólétemet szolgálja. És ez nem azt

jelenti, hogy fel kell adnom az összes hosszútávú célomat, és nem is azt jelenti, hogy én ettől kevesebb vagyok

valaki, aki a loser, aki nem tudom, nem nyomta magát végig azon a nem tudom, elvárás rendszeren, amin egyébként

nagyon sokan végignyomják magukat, aztán belerokkannak ebbe gyakorlatilag. Nem, ez a ez azt jelenti, hogy magamra

vigyázom, ez azt jelenti, hogy magamat priorizálom és és hogy ez azt hiszem, hogy a társadalmunkban sokan ezt

önzőségnek gondolják, amit én egy nagyon rossz iránynak gondolok. Én azt gondolom, hogy egymással akkor tudunk

jól vigyázni, hogyha magunkat priorizáljuk, és hogyha azt vesszük alapul, hogy én akkor tudok értékes

tagja lenni bármelyik rendszernek, akár a családomnak, akár a munkahelyemnek, hogyha én magam jól vagyok, és magamat

tudom szabályozni, és tudom, hogy te nem látod az időt, de most már a végén el vagyunk ennek a

ennek az adásnak, és azt gondolom, hogy ez egy szép gondolat a végére, hogy hogy amit mi szeretnénk és amit amire

mindenkit biztatunk, hogy hogy hogy figyeljetek arra, hogy hogy vagytok, lás nézzetekre arra, hogy mi az, ami nehéz,

mi az, ami mi az, ami könnyű, mi az, amibe sok energiát kéne rakni, és nem biztos, hogy most az megtérülne. Mi az,

ami inkább megtérülő, és hogy keressétek azokat az embereket, azokat az eszközöket, azokat a közösségeket, amik

abban segítenek, hogy egyensúlyban maradjatok, mert az az első és az a legfontosabb, függetlenül bármilyen

idegrendszertől. Igen, talán én is ezt tudnám mégis zárásképp mondani, hogy hogy egyensúly meg biztonság nélkül a

fejlődés az csak önmagunktól való újabb és újabb elvárások és kizsákmányolás és és igazából lehet, hogy rövid távon

vannak dolgok, amikben ez megtérül, de hosszútávon valahogy a az allosztatikus egyensúly teljes figyelembe vételének

hiánya az vele, hogy sosem jó irányba vezet, és hogy ér azt mondani, hogy nem tudom, nem leszek orvos például

[nevetés] >> azt mondani, hogy ezt nem akarom most csinálni. Nekem ez most nem fér bele. Én

most inkább otthon maradnék. Én most ezt máshogy szeretném érnetemet mondani érhatárt húzni. Igen. Köszi. Köszönjük,

hogy itt voltál velünk. És a velünk most azt hiszem az alatt azt értem, hogy Málnával is velem Anna is. És

>> én is köszönöm. >> Nagyon remélem, hogy nagyon remélem, hogy ezt még nagyon jó volt veled

beszélgetni és köszönjük szépen a hallgatóknak, nézőknek a figyelmet. Folytatjuk. Sziasztok!

>> Sziasztok!